Mi lehet keményebb még az olajválságnál is? Közel az idő, amikor az ivóvíz ára csak az aranyéhoz lesz mérhető, és háborút, népvándorlást válthat ki a készletek szűkössége. A jövő kihívása s egyben üzlete rejlik a különleges erőforrás kiaknázásában. (Olvassa el a Heti Válasz írását Facsinay Kinga tollából!)

Ma még csak az energiakérdéssel foglalkozik a világ, de egy-két évtized múlva már megszokott látvány lesz, hogy olaj helyett vizet szállítanak a tankhajók a világ kiszáradóban lévő területeire – állítják egyes szakértők, akik világméretű vízválságot vizionálnak 2030 körülre. Az Amerikai Tudományos Akadémia szerint a föld felszíne 400 éve nem volt ilyen meleg, mint most, és csak az elmúlt száz évben egy fokkal emelkedett a hőmérséklet. Ez pedig már alapvető változásokat idézhet elő a világ vízkészleteiben. A felmelegedés azzal a hatással is jár, hogy az esős területek esősebbeké, a szárazak szárazabbá válnak, így aszály és árvíz egyszerre sújtja a földrészeket. Tudósok szerint a mostani klímaváltozás néhány évtizeden belül kétmilliárd embert érintő vízhiányhoz és a földön élő fajok 20-30 százalékának kipusztulásához vezethet.

Harc a “kék aranyért”
A vártnál gyorsabban súlyosbodó vízhiánynak csak részben oka a felmelegedés: a növekvő népesség és a túlfogyasztás is vészes mértékben apasztja a készleteket. Kész őrültség – véli Rob Oates, a World Wildlife Fund vezetője -, hogy a fejlett államokban háztartási célokra, tisztításra, mosásra használják el az ivóvíz nagy részét. Nem a víz kevés, hanem a vele való gazdálkodási módszerek a roszszak – állítja a World Water Council jelentése. Ha a pazarlás folytatódik, akkor például Spanyolország területének harmada sivataggá válhat a nem is olyan távoli jövőben.

E században az aranynál is drágább víz lesz a fő politikai feszültségforrás – jósolják ezek alapján az ENSZ szakértői. Néhány évtizeden belül a fejlett világ egyes országaiban is korlátozásokat vezethetnek be, és a borúlátóbb forgatókönyvek szerint megindulhat egy újabb népvándorlás: a szomj halál szélén álló fejlődő országokból milliók özönlik el az észak-európai és észak-amerikai térséget.

Míg korábban sok háború az olaj miatt robbant ki, nem zárható ki, hogy a következőt a Közel-Keleten már a víz miatt vívják meg. A Níluson ma tíz ország osztozik több-kevesebb sikerrel, de növekszik köztük a feszültség, akárcsak a Tigris és az Eufrátesz folyók térségében; itt Törökország olyan gátakat épített, melyek Szíria és Irak ellátását veszélyeztetik. Afrikában 46 olyan országot tartanak számon, ahol a vízért folytatott vetélkedés még 2025 előtt erőszakos konfliktusba torkollhat. Háború törhet ki Kína, India, Pakisztán vagy Délkelet-Ázsia térségében is, mivel a rablógazdálkodás következtében nemsokára kimerülnek a készletek.

Jöhet a víztőzsde?

A vízkészlettel értelmesebben kell gazdálkodni – szögezi le a Heti Válasznak Hegedűs Miklós, a GKI Energiakutató Kft. ügyvezető igazgatója. A vízben gazdag országok pedig megállapodásokat köthetnek a készletek megosztásáról a szomjazó államokkal. Már ha hajlandók erre: Kanada például eddig sem igen rajongott a vizére ácsingózó amerikaiak (a szárazságtól szenvedő Colorado és Kalifornia állam vagy Las Vegas) ajánlataiért.

El lehet képzelni, hogy a konfliktusokkal terhelt Közel-Keleten ez mennyire járható út. A jómódú országok segélyekkel is enyhíthetnek a szárazság által sújtott államok helyzetén, de az utóbbi időben csökkent az erre való hajlandóságuk.

Miután a gazdagabb országokban a felhasznált víz 20-40 százalékát pocsékolják el értelmetlenül, az első, könnyen végrehajtható lépések közé tartozik a víztakarékos csaptelepek, zuhanyfejek és WC-öblítők elterjesztése. Ez azonban még kevés: valószínűbb, hogy az igazán nagy pénzt a víztisztítási, -kezelési technológiák fejlesztésébe kell beleölni. Valójában az egész emberiséget el lehetne látni vízzel, de a sólepárlók, ionizátorok, ultraszűrők alkalmazása rengetegbe fog kerülni. Csakúgy, mint a szennyvíz újrahasznosítása vagy az antarktiszi jégtömbök szállítása a Közel-Keletre. A vízválsággal kapcsolatos fejlesztések költsége globálisan hatezer milliárd dollárra tehető a következő három évtizedben. A kérdés az, hogy ki fizeti meg ennek az árát.

A magántőke már felfigyelt a hiányban rejlő lehetőségekre: a befektetési szektorban csak “kék aranyként” emlegetett termék piacát 460 milliárd dollár értékűre becsülik. Miután a következő években a víz olyan stratégiai erőforrássá válik, mely jelentősen drágulni fog, a vízgazdálkodásba történő befektetés nagy megtérüléssel kecsegtet. Az érdeklődés már most is jelentős: kimondottan a vizes cégek értékpapírjait követi nyomon a Palisades Water Index, a Dow Jones U. S. Water Index, az S & P 1500 Water Utilities Index vagy az ISE-B&S Water Index. A víziközmű cégek egyébként jól muzsikáltak az elmúlt években: tíz év alatt csaknem ötszörös pluszt könyvelhettek el az ebbe a szektorba fektetők.

S vajon mikor hallgathatjuk a víz hordónkénti áráról szóló tőzsdei híradásokat? Talán hamarabb, mint gondolnánk: többen azért támogatnák az árupiaci megjelenést, mert nagyobb takarékosságra fogná a fogyasztókat, éppúgy, ahogy a szén-dioxiddal való kereskedelem is a kibocsátás csökkentésére sarkallja az országokat. A határidős kereskedés elindításához azonban még számos akadályt kell elhárítani, így még jó néhány év eltelik addig, amíg a víz is felbukkanhat az olaj és a többi árupiaci szereplő mellett.

Az üzleti körök érdeklődése nem áll meg a vízzel való kereskedésnél. A magántőke a pazarlást fékező elosztás és készletgazdálkodás címén a víziközmű-szektor privatizálását követeli. A folyamat az Egyesült Államokban már akkora lendületet vett, hogy a lakosság 33,5 százaléka kapja magántulajdonban lévő szolgáltatótól a vizet. A bolíviai vízháború viszont rámutat ennek veszélyeire: az ottani kormány a kilencvenes évek végén egy külföldi konzorciumnak engedte át az egyik vízszolgáltató vállalatot. A lakóknak törvényben tiltották meg, hogy a folyókból, patakokból vizet merítsenek, és még az esővizet sem gyűjthették össze. Ugyanakkor a kormány a magánbefektetőnek évi 16 százalékos extrahasznot garantált. Ekkor tízezrek vonultak az utcára, és összecsaptak a rendőrökkel; végül a tiltakozók győztek, és a kormánynak vissza kellett vonnia a privatizációt. Nem véletlen, hogy nemcsak álmodozók, hanem számos szakember is ingyenes vagy olcsón elérhető közjóvá, sőt emberi alapjoggá tenné a tiszta vizet.

Elkerülhetetlen a drágulás

A jövőben mi is lehetnénk olyan helyzetben, mint ma az olajsejkek: Magyarország gazdag vízkészlettel rendelkezik, hisz a hazánk területén átfolyó évi átlagos vízmennyiség (120 milliárd köbméter) egy lakosra vetített értéke világviszonylatban is kiemelkedő. A kedvező adottságokat azonban csak akkor lehet kihasználni, ha a vízbő időszakok feleslegét korlátozás nélkül tárolni lehetne a szükséges időre. A klímaváltozás tükrében a magyar vízgazdálkodást is újra kell gondolni, és a Vásárhelyi-tervet is át kell értékelni, mert az nem gondoskodik a vizek megtartásáról, csak az árvizek elvezetéséről. Ma még nem kell számolni azzal, hogy – mint Barcelonában – háromezer eurós büntetést kap az, aki ivóvízzel mos autót vagy tölti fel a kerti medencét, de ahogy hazánk éghajlata közelít a mediterránhoz, várható, hogy egyre gyakrabban lesz vízkorlátozás.

Miután a víz ára a rendszerváltás után folyamatosan nőtt, a nyolcvanas évekhez képest 30-40 százalékkal fogyasztunk kevesebbet. Az újabb áremelés azonban így is elkerülhetetlen: az EU irányelve szerint a vízdíjba a szolgáltatás fedezete mellett bele kell számítani az amortizáció és az újrapótlás költségeit is. A tagállamoknak 2011-ig kell az új árképzési rendszert kialakítaniuk, ami középtávon akár 50 százalékos díjemelkedést is okozhat.

A drágulás irányába hathat a hazai állami víziközmű-szolgáltatók privatizációja, melyre egyre több jel utal. A tavaly elfogadott új vagyontörvény értelmében ugyanis a szolgáltatások jelentős hányadát lefedő öt jelentős regionális víziközmű kikerült a tartósan állami tulajdonban maradó javak köréből – mondja lapunknak Ányos József, a Magyar Víziközmű-szövetség elnöke. Sőt, a Gyurcsány Ferenc kormányfő által meghirdetett Új tulajdonosi program második ütemében egy, a vízi közműveket tömörítő állami társaság is szerepel, tehát kisbefektetők is vásárolhatnak majd “vizes” részvényeket. A szakemberek többsége legszívesebben azt mondaná, hogy a víz stratégiai ágazatként maradjon nemzeti tulajdonban, de a mai világban nem lehet reális cél, hogy távol tartsák a külföldi tőkét a közművek üzemeltetésétől. Az úthengert nehéz megállítani, de a Pénzügyminisztériummal már tárgyalásokat kezdtek arról, hogy az állam az összes közüzemi szolgáltatás magánosítása tanulságainak levonásával készítse elő a tőkebevonást. Ezért azt szorgalmazzák, hogy a parlament még a privatizáció előtt fogadja el a víziközműtörvényt a vagyon üzemeltetésének feltételeiről, a szolgáltató kötelezettségeiről és a díjképzésről.

TÉNYEK ÉS ADATOK

• A föld felszínének kétharmadát víz borítja, több mint 97 százaléka sós.
• A 2,5 százaléknyi édesvíz kétharmada jégben, kis részben hóban, fagyott állapotban található, és ez csak drága olvasztással változtatható vízzé.
• A rengeteg vízből kevesebb mint egyszázaléknyit lehet közvetlenül felhasználni. Ennek közel háromnegyedét a mezőgazdaság és az állattenyésztés, hetedét pedig az ipar fogyasztja el.
• Egy csésze kávé előállításához 140, egy kiló gabonáéhoz ezer, egy kiló rizséhez 1400, egy kiló marhahúséhoz pedig 13 ezer liter vízre van szükség.
• Emberi használatra az édesvízkészlet tizede marad. Ez elegendő volna minden egyes ember igényeinek kielégítésére, de egyenlőtlenül oszlik el a föld felszínén.
• Az amerikai földrészen található a földi édesvízkészlet 40 százaléka (Kanada birtokolja az édesvízkincs 25 százalékát).
• Ázsiában él a világ népességének 60 százaléka, ám csak a vízmennyiség 36 százaléka jut nekik.
• Egy embernek évente egy köbméter ivóvízre van szüksége. Személyes szükségleteire további száz, egy évre elegendő ételmennyiség előállításához pedig ezer köbméter vizet használ el.
• Észak-Amerikában és Japánban az egy lakosra jutó napi vízfelhasználás 350 liter. Európában 200, a szub-szaharai országokban 10-20 liter jut egy főre naponta. Egy európai zuhanyzásából egy gambiai egy hónapig elél.
• 1,1 milliárd embernek már ma sem jut tiszta ivóvíz.
• 2,6 milliárd ember él megfelelő szennyvízelvezetés nélkül.
• A legborúlátóbb forgatókönyv szerint 2025-re az emberiség 66 százalékának nem lesz elegendő ivóvize.

Forrás: Heti Válasz (Facsinay Kinga engedélyével!)